A magyar népmese napja
2020. szeptember 30.
Szeptember 28-án emlékeztünk meg a népmese napjáról.
2005. óta ünnepeljük szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján a magyar népmeséket. Ezen a napon minden népmesét szerető gyerek és felnőtt megkülönböztetett tisztelettel fordul mind a magyar, mind más népek meséi felé.
A Magyar Népmese Napját a Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére ünnepeljük meg 2005 óta. Céljuk az volt, hogy a népmesék fennmaradjanak és a mesékben élő bölcsesség tovább hagyományozódhasson az új generációkra. A jeles ünnepnapnak Benedek Elek születésnapját jelölték ki.
A Magyar Olvasástársaság 2005-ös felhívásából szeretnék idézni:
„Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha egyre gyakrabban tétlenül néznénk ennek háttérbe szorulását, elfelejtését. Vegyük birtokba, ismerjük meg, fényesítsük újra és adjuk tovább az eleinktők kapott, élethosszig érvényes, értékes, unokáink számára is feltétlenül megőrzendő, mesebeli kincseket!”
Benedek Elek Kisbaconon született 1859. szeptember 30-án. Neves újságíró író volt, de leginkább, mint nagy mesemondót ismerjük.
Sokat foglalkozott az ifjúsági irodalommal, a népköltészettel és a népnyelvvel, valamint a közoktatás kérdéseivel. Volt országgyűlési képviselő, szerkesztett újságot és könyveket. Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt. Mint meseíró, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője volt.
Iskolánk tanulói iskolarádión keresztül hallgatták meg Benedek Elek „A só” című meséjét.
A só
Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik õt legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány.
- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez, - mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
- Lelkem uram - mondja a királyné, - én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Benedek Elek - Többsincs királyfi és más mesék