A népmese napja
Magyar népmese napja
2021. szeptember 30.
2005. szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján ünnepeljük a magyar népmeséket. Ilyenkor megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel fordul minden mesét szerető gyerek és felnőtt a népmesék felé. Mert „őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe”, és ezt az értéket kötelességünk megtartani.
A magyar mesevilág páratlan gazdagságú, megtaláljuk benne a hitet, a jóságot, a csoda feletti örömöt, a kalandot, és lelkünk táplálékát is jelenti.
Iskolánk tanulói iskolarádión keresztül hallgatták meg az alábbi mesét ezen a napon.
Mézi a felderítő
Egy gyümölcsöskert sűrűjében, odvas körtefa rejtekében élt a méhek öregcsaládjának egyik nemzetsége. Boldog gondtalanságban teltek napjaik, hiszen mindenük megvolt. A kert fái és virágjai bőségesen ellátták őket nektárral és virágporral.
Nyugalmuk akkor árnyékolódott be, mikor a gyümölcsös, egy másik gazda gondozása alá került, aki gyakran jelent meg egy nagy tartállyal a hátán, és rossz illatot fújt nemcsak a rügyező, de a virágzó fákra is. Keserűvé vált a nektár, ízetlen lett a virágpor, a rájuk szórt permetszer miatt. A pajkosan játszadozó, feléjük csapkodva hadonászó gyerekek zsivaja is rémítette és óvatosabb gyűjtögetésre intette őket. Bánatuk akkor vált teljessé, mikor meghallották, hogy biztonságos otthonuk, az öreg, odvas fa, kivágásra kerül.
Új otthont kell keresniük! De hogyan kezdjenek hozzá? Amióta az eszüket tudják, ez a fa volt a kedves fészkük. Kétségbeesetten tanakodtak. Félelmük nem volt alaptalan, hiszen a kerítésen túl még sohasem jártak. Valamennyiük közül a legkisebb, a leggyámoltalanabb szólalt meg.
-Én vállalom a feladatot! Új otthont keresek a kolóniának!
A többiek hirtelen minden bánatukat elfelejtették, olyan kacagásba kezdtek!
-Miről beszélsz kis mitugrász? Hiszen a légyzümmögéstől is megijedsz!
-A virágport is alig bírod el, olyan ügyetlen és gyenge vagy! Majd pont te segítesz rajtunk! Ugyan már, állj félre az utunkból!
Mézinek nagyon rosszul estek a bántó szavak, azonban mit sem törődve a csúfolódással, még aznap útnak indult, a többiek tudta nélkül. Meg akarta nekik mutatni, hogy ő igenis bátor és nagy dolgokra is képes.
A kerítésen túl azonban kissé félénkebb lett. Öreg anyja elbeszéléséből tudta, hogy aki messzire merészkedik, gyurgyalaggal, lódarázzsal találkozhat. Ősrégi ellenségei ezek a családjuknak. Óvatos volt tehát. Szelíden zümmögve, békésen szárnyalt. Az útjába eső virágokat megszabadította nehéz virágpor terhüktől, mézédes nektárjuktól. A pókhálókat pedig gondosan kikerülte.
Virágos réteken, árnyas akácosokon keresztül vitt az útja. Szépek voltak ugyan, de népes családjának nem elég bőségesek. Már-már feladta a próbálkozást, ereje is fogytán volt, amikor megpillantott egy nektárban gazdag, virágokkal borított selymes füvű rétet, amelyen kis patakocska csobogott keresztül. Alig hitt a szemének, hiszen ez mind olyan hívogató volt egy fészket kereső méhcsalád számára. Mézi boldogan szippantott a levegőbe:
- Ez az! Megvan! Ezt kerestem. Ez a nekünk való hely!-gondolta. Tágas és kényelmes, védett a téli hideggel szemben is. És mennyi virág! Lesz itt nektár, propolisznak, méhkenyérnek való is! Milyen büszkék lesznek rám a többiek! Nem fognak ezután gyávának, ügyetlennek nevezni. Hazamegyek, és eltáncolom nekik, hogy hol fogunk lakni ezután! Boldog elégedettséggel fordult vissza, megkeresni otthon hagyott társait.
-Csak érjek haza időben, még a rajzás előtt! Nem kellett volna ilyen messzire eljönnöm. Ez az első alkalmam felfedezőként. Bizonyítani akartam, de túl messze kóboroltam!
Ilyen és hasonló gondolatok gyötörték útközben. Bármennyire is sietős volt a dolga, érezte, hogy egy kicsit mégis pihennie kell, mert rettenetesen hosszú út áll még előtte. Kinyújtóztatta hát fáradt lábait egy illatos virágon. Persze rögtön meg is bánta, hogy ezt a helyet választotta. Egy karolópók óvatos közeledése zavarta meg az édes felfrissülést. Mézi tudta, hogy nagy veszélyben van, és ha azonnal nem tűnik el innen, ez a gonosz kis ragadozó még az életére tör. A kimerült kis méh minden erejét összeszedve repült hát tovább.
Kalandjai azonban még most sem értek véget. Hirtelen elsötétült az égbolt, hatalmas villámok cikáztak körülötte, hártyás szárnyait viharos szél tépázta.
-Ebben az ítéletidőben nem repülhetek tovább, védett helyre kell mennem.
Abban a pillanatban észrevett egy hatalmas lapulevelet és sietve behúzódott alá.
– Jaj, végem van! Sohasem jutok haza. – gondolta. Igazuk van a többieknek. Már én is belátom, tényleg szerencsétlen vagyok. Miközben így kesergett, hirtelen hűsítő esőcsepp gurult le a levélről és épp a lábaira.
– Talán, ha kortyolok belőle, és megmosakszom kicsit, erőre kapok – gondolta bizakodva. Nem tétovázott sokáig, jót ivott a zápor cseppjeiből. Fel is frissült nyomban, és a zivatar, ami oly hirtelen kerekedett, épp olyan sebesen el is vonult. Boldogan repült hát tovább, meg sem állt hazáig.
Mikor azonban megérkezett síri csend fogadta, nem találta családtagjait, csupán a kivágott körtefa maradványait látta. Bánatában búnak eresztette a fejét.
- Hol vannak a többiek? Elmentek? Itt hagytak engem? Hiábavaló volt minden. – roskadt le, most már végképp elkeseredve. Keserves sírásra fakadt. Se családja, se otthona. – Bárcsak megevett volna az a karolópók! – gondolta.
Zokogása felverte a régi kedves gyümölcsöst. Hirtelen távolról zümmögés hallatszott. Reménykedve kapta fel a fejét.
- Igen! Méhraj közeledik!
Kis idő múlva megpillantotta őket. Micsoda boldogság! Mind itt vannak! Visszajöttek.
-Ó Mézi, hát itt vagy? Már mindenütt kerestünk, nagyon aggódtunk miattad! A szomszédos vályogház padlásán húztuk meg magunkat, gyere, odavezetünk!
Hősünk mintha csak erre várt volna. Izgatott röpdösésbe kezdett és előadta élete első méhtáncát, amelyben társai tudomására hozta, milyen csodaszép otthonra talált. Pontosan megmutatta a talált hely irányát, távolságát és minőségét. A többiek, akik eddig nem sokra tartották képességeit, hálásan dongták most körül. Büszke elégedettséggel követték, és vették birtokba új fészküket.
A szelíden susogó szél elbeszéléséből tudják, hogy egykori otthonuk, a csodaszép gyümölcsös, abban az évben alig hozott termést. A fák lerázták magukról tavaszi szirmaikat és terméketlenül sóvárogtak zümmögő barátaik után. A gazda pedig talán azóta sem sejti, hogy mindez nem történt volna meg vele, ha nem üldözi el az odvas körtefából a szorgos kis méheket.